Hogy készülnek a remekművek? – Az övcsatok érdekes titkai

Hirdetés

Csoportunk tagja, Korpos I. Csaba elrepített minket az övcsatok különleges és mesés világába, tartsatok velünk és ismerkedjetek meg ti is az övcsatok készítésével!

 

Motorozom, mióta az eszemet tudom, mindig is motoroztam. És ebben a műfajban ugye a hagyományos felszerelés része a látványos övcsat. Valahogy természetes volt, hogy egy ilyet fogok készíteni. Persze ahogy kézbe vettem egyet, jöttek a problémák. Hogyan oldom meg az övre való felfogatását? Mekkorának kell lennie az akasztónak? Az első darabot egy hatalmas gipszből faragtam, véstem, csiszolgattam ki, ami azt illeti, elég vaskosra sikeredett. Az öv rögzítésére szolgáló kallantyút sem tudtam mozgathatóra megoldani, jobb híján sarokcsiszolóval, furóval, reszelővel alakítottam ki, csoda hogy még megvannak az ujjaim. Nem voltam maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, de a srác, aki kapta, el volt varázsolva tőle.

Mégiscsak egy egyedi, kézzel készített darab volt, személyre szabott. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy a fényesítést, polírozást nem ártana egy kicsit magasabb szintre emelni – vettem egy kis köszörűt valamelyik barkácsáruházban, hozzá egy rongykorongot egy piacon, bronzhoz-rézhez való polírpasztát kaptam egy ismerőstől – végülis összeállt az a szett, amit azóta, több mint 10 éve használok. Az egyetlen negatívum ehhez, a legelső csathoz kapcsolódik az az, hogy a srác úgy félévvel később jelezte: meglátogatta a barátnőjét, és hát este, mikoris kicsit lendületesebben próbálta levetni magáról a nadrágot, a méretes övcsat a lendülettől sikeresen szilánkokra törte a kis dohányzóasztal üvegtetejét. A feladat adott volt, súlyt kell csökkenteni. 

Hirdetés

Egyre vékonyabb gipszekkel kezdtem dolgozni, próbáltam megtalálni azt az egészséges határt, amikor még van tartása, még nem törik el könnyen, de már elfogadható a súlya, mérete. A kallantyút sem öntettem már egybe a csattal – bejelöltem a mintán a helyét, és a hegesztőpálcából készült, hajlított felfogatás utólag lett ráforrasztva. Macerás volt, időigényes, a forrasztás nyomainak eltüntetése is egy csomó időt vett igénybe, ráadásul előfordult, hogy a nagy forrasztásban sikerült olyan szinten felhevíteni a csatot, hogy leolvadt a fele minta - de azért itt már készültek szép darabok. Kitaláltam a saját logómat, mert hát ugye kellett egy saját csat, - csörgőkígyófejes verzió mellett döntöttem. De készítettem csatot egy grafika alapján, gyerekrajzból, klublogóval - próbáltam feszegetni a határokat. 

Fényeset már tudtam készíteni a kis köszörűből átalakított polírozógép segítségével, de ez kevésnek tűnt. A festés nem volt opció, magát az anyagot szerettem volna valahogy színezni, ekkor jött a kémikus időszakom: az összes szakirodalmat átforgattam, hogyan lehet fekete, barna, stb színeket létrehozni réz, bronz felületen… Persze aki kicsit is képben van, az rávágja hogy „patina”, de eltartott egy kis ideig mire erre magamtól rájöttem. Jöttek a népi „gyógymódok”: „El kő ásni a ganyéba, szép ződ lesz az”. Hát, zöldnek zöld lett… Jött a hypó, a citromlé, a sósav, kénsav, aztán az egyre profibb eszközök, mint a régebben a patikákban is kapható kénmáj, azt pl. a profik is használják, hibátlan, tökéletes felületet hoz létre, persze kell egy kis rutin a használatához. Idővel az is meglett. Érdekes időszak volt ez, ha a réz, bronzpor rátapad az izzadt bőrre, rövid idő alatt igen szép zöldes árnyalatokat képes előidézni. Pesten laktam, és hát ha épp nem motoroztam, vagy autóztam, a tömegközlekedés is előfordult – azért van annak némi bája, mikor az ember már majdnem elbízza magát a buszon a rászegeződő, bár tény hogy kicsit meglepettnek tűnő női tekintetek láttán, aztán otthon jön rá a tükör előtt, hogy ezeket a pillantásokat nem a feltételezett „sárm” hozta elő a nagyérdeműből, hanem a zöldnek az a szépséges földönkívüli árnyalata, ami a komplett arcon jelen van, mint egy kicsit éretlen, marslakóba oltott Törpapa… 

A lényeg, hogy örömmel vetettem magam a munkába, kísérleteztem, próbálkoztam, feszegettem a határokat. Megtaláltam a számomra tökéletes patinát is, ez egyfajta szelénsav, ami attól függően, hogy mennyi ideig éri a felületet, a mogyorószíntől a gyönyörűséges melegbarnán át a feketéig bármilyen színt képes elővarázsolni. Ez az időszak is látványos lehetett egy kívülállónak: míg a nyarat az üde zöld mindenféle árnyalatával az arcomon töltöttem, különös tekintettel a szemek alatti sötétzöld táskákig, addig a patinázós korszakomban úgy néztem ki, mintha folyamatosan fekete gumikesztyűt hordanék. Ez valószínűleg a gyerekkoromból eredhet, már csokoládéval is mindig összekentem magam, és úgy tűnik ez már nem is nagyon fog változni… 

Az eszköztár is változott: a kézi vésőket, tűreszelőket, szikéket profibbra cseréltem, beszereztem egy márkásabb gravírozógépet, mert bár a minta apró részleteinek a kivésése még mindig kézimunka, a csiszolásnál, végső megmunkálásnál egy ilyen gép rengeteget segíthet – persze egy csomó olyan kis célszerszám segítségével, melyeket az ember menet közben talál ki, és ami miatt úgy néz ki a szerszámosdoboza, mint egy fogorvos kelléktára, aki szabadidejében hobbiszinten boncolással is foglalkozik. A gipsz hibátlan anyag, ha valaki tud vele bánni ( én nemigen…), de azért akad hátulütője bőven. Mint pl. a törékenység, hogy kis légbuborékok keletkeznek a megszilárdulás során, ami ugye egy öntvényen, vagy egy sima felületen nem mutat valami szépen… A fejlődés következő lépcsőfoka ennek a kiküszöbölése volt – amiben a véletlen is elég nagy szerepet kapott. Pont a kis csodaszarvas mintáját részesítettem elsősegélyben, beszerzett pár igen mély karcolást, mikor felhívott egyik ismerősöm, aki mellesleg autófényezéssel foglalkozik. Szó szót követett, átballagtam a mintámmal, ő meg szépen lefújta az egészet szórógittel, ami ugye az autóhoz hasonlóan szépen kitölti a karcokat, mélyedéseket, és csiszolás után szép sima felületet eredményez.

Az aktus hibátlanul sikerült, olyannyira, hogy ebből a gittből aztán vettem is egy méretes doboznyit, és gipsz helyett ezzel kezdtem el dolgozni. Nehezebb ugyan megmunkálni, macerásabb, viszont a felület szebb, javítható, pótolható, ha szükséges, és végre olyan anyag, ami nem törik ezer darabra, ha véletlenül leesik. Itt aztán jött egy kis szünet: egy szép novemberi napon épp a vadiúj munkahelyemre indultam a kora reggeli órákban, hogy kezdetét vegye az ottani legelső munkanapom, természetesen motorral, ahogy illik, mikoris egy elbambult öregúr úgy gondolta, hogy a Stop tábla az csak egy dísz, és bizonyos kor felett az embernek már előjogai vannak, szóval nem állt meg, nem adta meg az elsőbbséget – úgy hogy sikerült telibe találni… A végeredmény: egy totálkáros motor, egy totálkáros autó, egy meglepett öregúr, aki nem értette hogy mi van, meg ugye én, törött kézzel, zúzódásokkal, izomszakadással. Azért pozitívuma is volt a dolognak: az új munkahelyemen ugyan ez volt, illetve lett volna a legelső napom, de aláirt munkaszerződéssel rendelkeztem, és mivel az eset pont munkába menet történt, munkabalesetnek számított – így a következő 6 hónapot úgy töltöttem el, részben gipsszel, részben gyógytornával, stb, hogy az munkaviszonynak, számított, és persze fizetést is kaptam. 

Nem lett elvesztegetett idő, beleástam magam a témába, olvasgattam, kutattam: egyrészt meglepetten láttam, hogy ezzel az övcsatos dologgal milyen összetett, és évszázadokon átívelő témába sikerült beletenyerelnem. Teljesen feldobott a dolog, ötletelgettem, készültek a vázlatok, tervezgettem- és persze újult energiával készültem a jövőre. Másrészt meg kihasználtam az időt, és mivel motorozni nem tudtam ugye ilyen állapotban, így az előző évek élményeit írogattam le, előbb e-mailek formájában, haveroknak, aztán kicsit formába öntve - ami végülis nyomtatásban is megjelent, „ A 6 ütemű motor” címmel. 

 

Hirdetés