Így lesz hobbiból szerelem – Korpos I. Csaba története
Hirdetés
Rengeteg érdekes dologgal találkozhattok a Barkácsolni jó! Facebook-csoportban, adminként pedig még szerencsésebbnek érzem maga, ugyanis sok érdekes emberrel ismerkedhetek meg. Ilyen például Korpos I. Csaba, aki mesés dolgokat készít, az ő történetét ismerhetitek meg most ti is egy kicsit jobban!
Ha már barkács, ugye… Sajnos magához a szóhoz, hogy „ barkácsolás” , legalább annyi pozitív, mint amennyi negatív dolog társul. Mert barkácsolás az is, mikor a ház ura úgy dönt, hogy ha már autót meg motort tud vezetni, biztos hogy áramot is, és az is, amikor egy hirtelen támadt ötlet alapján az ember nekiáll, és elkészít, létrehoz valami újat. Így születik a raklapokból készült egyedi szobabútor, az ócskapiacon talált kisszekrény ébenfa fiókgombjából lélegzetelállítóan szép gyűrű, egy sima PVC-csőből a gyerek kedvenc akciófiguráját, háziállatot, vagy épp hihetetlen virágmintákat felvonultató hangulatos asztali lámpa, vagy a különböző nemzetek (még Euro előtti) pénzérméiből világtérkép, a szoba falára.
A csoportban szerintem mindegyikre találni példákat, és még számtalan más, hihetetlenül jó ötletet, ügyes kezű embereket. Csak remélni tudom, hogy én ennek a második csoportnak vagyok a tagja – bár azt mondják, hogy az a jókedv, amit egy kisebb, saját maga által okozott rövidzárlat során enyhén megpörkölődött, kicsit füstös, és égnek álló hajú családfő látványa okoz, az megfizethetetlen. Barkácsolás… Én mindig amolyan fúró-faragó ember voltam – minimális műszaki érzékkel, de annál több ötlettel, és hatalmas adag bátorsággal megáldva, szeretek kockáztatni, új dolgokba belevágni. Úgy másfél-két évtizeddel ezelőtt, egy unalmas vasárnap délutánon valahogy a kezembe akadt egy féltenyérnyi rézlemez, és mivel kidobni sajnáltam, nézegetni kezdtem, hogy mit tudnék kihozni belőle. Előszedtem egy filctollat, rajzolgatni kezdtem, majd a szerszámokat, is, és végül estére megszületett a végeredmény, egy szál rózsa. Jó, tudom, nem atomot hasítottam, de az eredmény nagyon meglepett.
Ami új volt, az az ötlet, hogy nem belekarcoltam a mintát, hanem a rózsa hátterét süllyesztettem be, így egy idő után ott domborodott előttem a virág, 3D-ben, nekem már csak a részleteket kellett kidolgozni. Szépen kifényesítettem, ajándék lett belőle. Ő lehetett az első…
Hirdetés
Aztán jött az az időszak, mikor célirányosan vadásztam a kis maradék réz, bronz darabokra, és mindent szanaszét fúrtam, faragtam, véstem, ami a kezembe került. Született pár igen szép darab, de olyanok is, hogy ha eszembe jutnak, éjszakánként még most is felsírok. Közben olvasgattam a témában, miből, mit hogyan, gyurma, gipsz, hogyan lehet egy bármilyen más anyagból készített mintát fémmé varázsolni. Mert lehetőségekből sok van. Létezik ezüstgyurma, amiből ha elkészíti az ember a tetszés szerinti tárgyat, ékszert, bármit, csak be kell tennie a sütőbe, és miután kiég belőle a hordozóanyag, egy igazi ékszert vesz ki onnan. Szép is, jó is, de az a projekt felemésztené egy kisebb afrikai ország költségvetését.
Végül találtam egy olyan öntési módot, a régi hagyományos homoköntést, ami az én céljaimra tökéletesen megfelelt. Az első ilyen munkám is emlékezetes – akkoriban sokat foglalkoztam hagyományőrző dolgokkal, a csodaszarvassal való találkozás kikerülhetetlen. Mindig csak veretként, képként találkoztam a mintával, eldöntöttem, hogy én bizony megpróbálok ebből egy igazi, 3D-s változatot létrehozni. Kiöntöttem egy kis szabályos, tégla formájú gipszdarabot, és úgy kétnapnyi rajzolgatás után belekezdtem a vésésbe, faragásba, fűrészelésbe. Közel két hétig dolgoztam a mintán – alig vártam hogy a munkából hazaérjek, és folytathassam. És lőn, elkészült. Egy ismerősöm ismerősének az ismerőse ismert egy öreg öntőt, megkerestem őt, és megkértem, a gipszmintám alapján készítse el bronzból…
Az öntvény ugye olyan volt, mint az öntvények általában, durva felületű, sorjás, de ahogy elkezdtem csiszolgatni, fényesítgetni – és ahogy a szemem előtt életre kelt az a kis tárgy – szerintem akkor szerelmesedtem bele ebbe a hobbiba. Nem kellett sok biztatás, vérszemet kaptam, kihasználtam a lehetőséget – a következő 1-2 évben sorra születtek a mindenféle tárgyak. Plakettek, kulcstartók, levélkések…
Egy ismerősöm garázsában rábukkantam egy jókora darab méhviaszra – ez az az anyag, ami a kézmelegre meglágyul, képlékennyé, gyúrhatóvá szelídül, viszont ha visszahűl, megszilárdul annyira, hogy mintaként lehet használni. Új távlatok nyiltak meg előttem. Gyorsan megformáztam egy hatalmas csörgőkígyót, a kedvenc totemállatomat – bronzból is elkészült, közel 7 kg-t nyomott, és akkor ráment az öntésre a havi fizetésem. TV-nézés közben is folyton gyurmáztam, igy született pl. egy erotikus párocska szobra, egy picike kis levélnehezék – ők Hugó és Terézia, és a tervek szerint a kalandjaik majd egyszer még folytatódnak, és összesen 12 db-os lesz a sorozat.
Aztán történt valami – egy ismerősömmel beszélgettem, és feltett egy olyan kérdést, ami teljesen új irányba állított: „ Övcsatot… nem tudnál véletlenül csinálni? Esik le rólam a gatya…” Hazamentem, átgondoltam a dolgot, és nem sokkal később belevágtam az új kalandba, az övcsatkészítésbe, de erről a következő cikkben olvashattok majd!
Hirdetés